Válság lesz vagy forradalom?

A szabadság ára

 

Ha a nagy erőhöz nagy felelősség társul, akkor valami nagyszerű dolog lesz belőle. Ha a nagy erőhöz felelőtlenség társul, abból meg katasztrófa.

A negyedik ipari forradalom új lehetőségeket hoz mindannyiunk számára. Ezek a lehetőségek szenvtelenek, ami annyit jelent, hogy bármilyen szándékot egyformán kiszolgálnak: lehet eszköze a jónak, a rossznak, az építésnek és a rombolásnak.

 A megnövekedett lehetőségekhez megnövekedett felelősségérzet is dukál, ellenben a szabadságnak ez az új foka végső soron rosszabb hellyé teszi a világunkat, mint amilyen e lehetőségek megjelenése előtt volt.

 A mesterséges intelligencia, a big data, a dolgok internete, a 3D nyomtatás, a nanotechnológia, a generált valóságok, az anyagtudomány és az adattudomány forradalmai olyan kaput nyitnak meg előttünk, amely elvezethet az aranykorba és a pokolba egyaránt – attól függően, hogy a mögöttes szándék milyen polaritású.

 

Ki a felelős?

 

 Milyen érzések kapcsolódnak ehhez a kérdéshez? Nem túl kellemes, ugye? Kicsit megremeg az ember lába ilyenkor, nem igaz?

 A felelős olyan valaki, akit megbüntetnek. Akin elverik a port. Aki elviszi a balhét. Akinek rossz lesz.

 A „Ki a felelős?” kérdést úgy értelmezzük, hogy „Ki rontotta el?” vagy „Ki okozta a kárt?”. Ezernyi példát lehetne még idehozni, lényegében mindegyik ugyanaz lenne.

 Ha a felelős bajban van, akkor a felelősség bűn.

 Ilyen hozzáállással sok jót nem várhatunk. Annak érdekében, hogy az új technológiák által elhozott új lehetőségek ne a jövő borzalmainak bölcsője legyen, első lépésként helyre kell állítanunk a felelősség renoméját.

 

Mi tehát a felelősség?

 

 Amikor kinevezünk valakit a cégben felelősnek, akkor olyan körülhatárolt befolyási zónát jelölünk meg a számára, amit felügyel, ahol döntéseket hoz, és amelyen garantálja az eredményeket.

 Az eredményeket úgy lehet garantálni, ha valaki minden körülményt képes irányítani. Mivel ez elérhetetlen, a garanciát úgy értelmezzük, mint ami „normál esetben” érvényes.

 Ahhoz, hogy ebben a „normál esetben”, vagyis a megszokott ügymenet keretein belül az eredmény elvárható legyen, olyan embert kell odatennünk, aki ért hozzá, döntési jogkörrel ruházták fel, kiismeri magát, rendelkezik mindazon eszközökkel, amelyeket a munkaköre megkövetel, és a cég (ideértve a vezetőt is) támogatja abban, hogy elvégezze a munkáját.

 Abban a pillanatban, hogy a fentiek közül bármi sérül, például nincsenek meg az eszközei, nem elégséges mennyiségben vagy minőségben, kiléptünk a „normál esetben” kereteiből, és ha ezek ellenére elvárjuk az eredmények garantálását, akkor a kinevezett felelősből bűnbakot csinálunk, a felelősséget meg lerántjuk a posványba.

 Saját tapasztalatom szerint a felelősség azáltal vesztette el eredeti nimbuszát, hogy sorozatosan irreális elvárásokat kapcsoltak hozzá. Feltételezem, hogy az ok-okozat lánc kezdetén a valódi felelősök a valódi felelőtlenségükért azon a módon akarták megúszni a felelősségre vonást, hogy olyan emberre mutattak rá, akinek nem volt meg a döntési képessége, mégis ő „vitte el a balhét”.

 A felelősséget csak olyan ember viselheti, aki döntésképes, és aki nem, annak nincs felelőssége.

Elmosódó határok

 

 Az én felelősségem arra terjed ki, ahol én döntök. Annak, hogy döntésképes vagyok, vannak szubjektív és objektív feltételei. Szubjektív feltétel például az elmeállapotom, a hangulatom, a tudásom. Objektív feltétel például az, hogy a feladataim elvégézésehez megvannak az embereim, az eszközeim, a költségkeretem. Ha ezek bármelyike hiányzik, a döntésképességem sérül, tehát a felelősségem sérül.

 Amikor megpróbálom garantálni az eredményt olyan körülmények között, melyben a befolyási zónámon kívül eső tényezők is jelen vannak, a felelősség irracionálissá válik, és a felelősség pontosan ettől fogva válik teherré, nyomasztóvá, stresszforrássá.

 Ha én, mint vezető, rákényszerítek valakit arra, hogy felelősséget vállaljon valamiért, ami nem tőle függ, akkor gyártottam egy bűnbakot.

 A felelősség körül kialakult vészterhes hangulat gyökere egyrészt a szándékosság, a felelősség áthárítása, másrészt a zavarodottság azt illetően, hogy meddig terjed egy személy hatóköre.

 „Ha nem vagy itt 20 percen belül, vége mindennek!” Egy ilyen mondat azonnal óriási stresszt vált ki abból, akinek címzik, mert a közlekedés ezernyi olyan tényezőből áll, melyekre nincs ráhatása, és az aggódás, hogy majd valamelyik ezek közül meghiúsítja a célt, rányomja bélyegét a hangulatára, ami talán nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy a célt ne érhesse el.

Azok az átkozott körülmények

 

 Mivel civilben a gyors autók megszállottja vagyok, maradjunk még a közlekedésnél.

 Egy fickó beül az autóba, majd súlyos balesetet okoz. Nem vezet valami jól, az autó sem egészen jó, és olyan helyzet állt elő, amit nem tudott megoldani. Mivel nem vezet elég jól, nem várható el tőle, hogy olyan képességeket, sőt olyan idegrendszert mutasson fel, mint a világ legkiválóbb sofőrjei. Mivel az autója tulajdonságai is meglehetősen szerények, nem várható el tőle olyan manőverezés, olyan gyorsulás, olyan stabilitás, mint egy sokkal jobb járműtől.

 Akkor tehát nem felelős az okozott balesetért? Dehogynem. De a felelőssége nem ott jelenik meg, hogy nem volt elég jő sofőr, és nem ott, hogy nem volt elég jó az autója, hanem ott, hogy mindezek ellenére kocsiba szállt, vagy ott, hogy belement olyan közlekedési szituációba, aminek a kimenetele erősen kétséges szubjektív és objektív okok miatt.

 Tisztán kell látnunk, hogy hol vagyunk döntéslépések, és hol már nem.

 A felelősségteljesség sokszor abban a döntésben jelenik meg, hogy nem megyünk bele valamibe, nem vállalunk fel valamit. (Ez természetesen nem óda a passzív emberekhez, csupán ténymegállapítás.)

 

Felelősség és technológia

 

Egy technológia koncepciójában lehet nagyon magas szintű, rendkívül fejlett, és mellette a megvalósítása lehet kezdetleges, járhat még gyerekcipőben.

 A nanomedicina egy kiváló példa erre. Az a gondolat, hogy mikroszkopikus gépeket küldünk be az emberi testbe, hogy ott sejt és molekula szinten avatkozzanak be az életfolyamatokba, például eltávolítsanak egy tumort, meglehetősen elrugaszkodott koncepció, ha azt nézzük, hogy a történelem folyamán ilyen nem nagyon merült fel.

 Ugyanakkor maga a megvalósítás még kezdetleges, hiszen még csupán néhány sikeres állatkísérleten van túl. Nem ismerik még eléggé a technológiát, nincs elég tapasztalat, nincs elég eset ahhoz, hogy statisztikai elemzéseket készíthessünk.

 Az a potenciál, ami a nanomedicinában rejlik, egyszerűen lenyűgöző, de még nem tartunk ott, hogy ez legyen a valóság, még csak elindultunk azon az úton, amelyen ezek a lehetőségek megvalósulnak egyszer. Ebből adódóan nanomedicinát alkalmazni korlátozások nélkül, felelőtlenség.

 A döntésképesség körülményeinek megteremtése a mi felelősségünk. A technológiára ez például úgy igaz, hogy energiát fordítunk arra, hogy valóban megismerjük, és nem támaszkodunk ködös elképzelésekre.

 Hagyni, hogy elragadjon valamiféle sci-fi életérzés, és lecsapni mindenféle AI-ra meg analitikai eljárásokra, amikről azt se tudjuk, eszik-e vagy isszák, felelőtlen hozzáállás. Nem fogjuk tudni ezeket integrálni a cég működésébe, fennakadáshoz és káoszhoz fog vezetni a rengeteg ismeretlen újdonság, ami a cég végét is jelentheti, holott a cél éppen a hatékonyság növelése volt.

 A tudomány és a technológia fejlődése olyan eszközöket ad a kezünkbe – bárki kezébe! –, hogy vagy elkezdünk komolyan felelősséget vállalni ezekért, vagy nagyon csúnya dolgok jönnek.

 A negyedik ipari forradalomnak el kell hoznia a felelősség korát.

 

 

További izgalmas témák Beck Zsolt Válság vagy forradalom? című könyvében találhatóak. Rendeld meg itt: https://www.valsagvagyforradalom.hu